4. fejezet
Betegség és igazság. Mit teszel most Ichigo?
Azután a balszerencsés délután után, többet nem mertem barátom nélkül kimozdulni sehova, a suliban is szinte mindig együtt voltunk. Még ezalatt a pár hónap alatt olyan pletykák is elkezdtek keringeni, hogy járunk.- Takuto!! - kiabáltam a házuk előtt. Az is ritka, hogy ő nem készül el időben. Anyuék nincsenek itthon, Takuto szüleivel együtt elutaztak 4 napra. Már lassan közeledett a december, ami azt jelenti, hogy kint az idő hűvösebbé vált. - Haladj, mert szétfagyok idekint! - dörzsöltem össze kesztyűs tenyereim, hátha egy kicsit felmelegszem, de nem sokra mentem vele. Az ujjaim így is jégcsappá változtak. Ha nem jön le 2 perce belül, felmegyek és lerángatom.
- ..... - én ezt nem bírom kivárni!
Kivágtam az ajtót majd becsukva azt magam mögött,lerúgtam a cipőmet, feltrappoltam az emeletre és szabályosan berobbantam a szobájába.
- Mi a franc tart neked ilyen sokáig?! - szedtem le a fejét. - Te jó ég! Öltözz fel! - kiáltottam és hozzávágtam ami legelőször a kezembe akadt. Szóval az alsója...ami az arcán landolt...
- Neked is jó reggelt... Nem hallottál még arról, hogy magánszféra?
- Öhm... mondjuk, ha nem lennénk késésben és ahelyett, hogy az ágyadon ülsz egy szál alsóban, a sulihoz tartanánk, nem kéne ezt csinálnom.
- Bocsi... - nyögte ki, majd köhögni kezdett.
- Beteg vagy? - ugrottam közelebb és a homlokomat az övének nyomtam. Szinte égetett a bőre. - Meggondoltam magamat. Nem megyünk sehova. - dobtam le a táskámat a földre, majd a kabátom is és a szekrényéhez lépve, kutatni kezdtem. Egy sötétkék pulcsit és egy fekete mackónadrágot túrtam elő. - Ezt most szépen felveszed és nincs ellenkezés! - segítettem neki felöltözni, majd lefektettem az ágyba és nyakig betakartam. - Maradj nyugton, amíg én készítek neked valamit. - ezzel otthagytam és a konyhába siettem. Még jó hogy annyit jártam már itt. Mindent tudok, hogy merre van. Főztem kását meg mézes,citromos teát. Éppen egy tálcára helyeztem a forró teát, mikor valaki megölelt hátulról. Még, jó, hogy letettem a bögrét, mert az biztos a földön landolt volna, amekkorát ugrottam.
- Jó illata van... - hallatszott az ismerős hang a fülemnél.
- Takuto! Mondtam, hogy maradj veszteg! - hámoztam le magamról kezeit, majd megfordultam.
- Bocsi, idevonzott a főztöd... - mosolyodott el.
- Tűnés az ágyba! Én is mindjárt megyek! - pördültem vissza és megragadtam a tálcát.
- Ezt nem kéne inkább későbbre hagyni, amikor már nem vagyok beteg? -kiáltotta hátra majd eltűnt az emeleten.
- Mégis miről... Takuto! Te perverz!
Ezt nem hiszem el. Hogy lehetnek valakinek még betegen is ilyen gondolatai?
Feltrappoltam a szobába, majd megvártam, hogy Takuto felüljön az ágyban és elé helyeztem a tálcát.
- Köszi, Ichigo... Aranyos vagy mint mindig. - mosolygott, mire én teljesen elvörösödtem. Ebbe meg mi ütött.
- Mi lenne, ha nem szekálnál még betegen is? - morogtam, majd leültem az ágy szélére.
- Ez az igazság. Nem piszkálódom. Tudod, már régóta nem úgy tekintek rád, mint barátra. - kortyolt bele a teába majd enni kezdett. - Még mindig nagyon jól főzöl!
- Köszi... - vörösödött tovább a fejem. Úgy tűnik, betegen elkapja az őszinteség roham. Meg a kedvesség... Várjunk csak! Az előbb azt mondta.... biztos csak rosszul hallottam. Mi a francért kezdett el a szívem hevesebben verni. Remélem én nem kapom el, ezt a nyavalyás influenzát... - Szólnom kell anyuéknak! - pattantam fel, majd előkotortam a telefonom és tárcsázni kezdtem. - Szia! Szólni szerettem volna, hogy Takuto megfázott, így itthon maradunk. Tudnál szólni az iskolának? Oké. Köszi anyu. További jó szórakozást! - ezzel kinyomtam és elvettem a tálcát a fiú elől aki idő közben, mindent elfogyasztott. Megnéztem a lázát, ami úgy tűnik lentebb ment. - Aludj egy kicsit! - takartam be, majd a mosatlannal együtt visszamentem a konyhába.
3 nap múlva, már szinte alig látszott rajta a betegség, de még mindig köhögött és hőemelkedése volt. Épp a konyhában kotyvasztottam valami ebédet, mikor karjait derekam köré fonta.
- Takuto! Mondtam már, hogy ezt fejezd be és ne mássz ki az ágyból! Nem hiszem el! - pördültem meg.
- Én pedig figyelmeztettelek, hogy nem tekintek rád barátként és óvatosabbnak kéne lenned. Elvégre én is férfi vagyok... - búgta az arcomtól 1-2 centire. A szívem a torkomban dübörgött, én pedig paradicsom szindrómát kaptam.
- Takuto mégis mi bajod van?
- Te.
- Milyen kedves vagy... Látom gyógyulsz. Ismételten ugratsz engem.
- Ha nem lennél ennyire aranyos, kedves, jószívű, gyönyörű, akkor nem lenne problémám.
- Miről b-beszélsz? Fura vagy...
- Talán ezzel megérted...
- Mégis mi... - de befejezni már nem tudtam. Ajkával hallgattatott el. Eltelt néhány másodperc mire az agyam felfogta, mi történik. Lágy, de egyben hosszú csók volt. Mikor szétváltunk, mindketten rákvörös fejjel pihegtünk.
- Takuto...te...ezt miért...a viccnek is van határa... - gyűltek könnyek a szemembe.
- Oh, te butus...Még mindig nem érted? ...Szeretlek... - ölelt meg. Takuto...szeret...engem?...
- Mi van veled, Ichigo? Hogy érzel irántam? - tolt el kissé magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Én... Én...
