1.Fejezet

- Vivian! Ébresztő! – virradtam anyám dörömbölésére. Morogva fordultam a másik oldalamra, ezzel próbálva meg visszaaludni, persze sikertelenül. - Kifelé az ágyból! Most! – rántotta le rólam a takarót, mire a földön landoltam.
- Fent vagyok! - mérgelődtem tovább órámra sandítva. 6:15. - Basszus!!! Elkések! - pattantak ki türkiz szemeim.
Miért kell minden reggel rohannom? Talán az a pár fejezet megmaradhatott volna mára...
Miután sikeresen megégettem magam a forró vízzel, derékig érő fekete loboncomat összefogva minimálisan, rohantam vissza lakhandimba. Magamra rángattam a szekrényemből az egyik kopott farmert, valamint a kedvenc fekete pólóm, spurizva a földszintre. A korlát végéről leemeltem a fekete kapucnis pulcsim s mialatt próbáltam belebújni, a konyha felé vettem az irányt, anyámmal a nyomomban. 
- Miért nem keltettél hamarabb?! – kiabáltam.
Miután egy húzásra megittam a már jéghideggé vált kávém, felhúztam a kabátom, a magas talpú hosszúszárú fekete tornacipőm és a tatyóm.Gyors puszit nyomtam anyu arcára, végül kivágódva az ajtón indultam a buszmegállóhoz. 
Pontosabban fogalmazva, rohantam. 
Persze az időjárás most sem szeret engem mivel szakadni kezdett az eső. Fejemre húztam kapucnim csekkolva az időt. 6:20 van és az egyetlen, ami elválaszt a célomtól, az imént, elém kitolató autó. 
Ez most szórakozik velem?!
Dühösen doboltam a lábammal, mire még jobban rákezdett az eső. 
Menj már, menj már, menjél már! 
Mintha, hallotta volna a kérésem, úgy állt arrébb az útból én pedig száguldottam a buszhoz.6:28-kor értem oda, pont időben, ugyanis még levegőt sem bírtam venni, mikor megállt a csuklós.
- Jó reggelt! - köszöntem mutatva a bérletem, azzal hátrébb mentem és lehuppantam a hátsó ajtónál lévő ablakhoz közeli székre.
Remek! Elhagytam a hajgumim... Ismét! Azt hiszem tudom mit kérek szülinapomra... 
Egész úton zenét hallgatva bámultam kifelé az ablakon, így próbáltam elviselni az izgága nőt, aki időközben a mellettem lévő ülőhelyre telepedett.
Ez meg mennyi parfümöt használ? Egy egész üveggel magára fújt? Menten kidobom a taccsot...
Utálok reggel buszozni. Ilyenkor a rengeteg ember itt nyomorog, nem lehet férni... Ráadásul, ha látja, tömve ez a rák, minek tolakodik még fel? 
Nem sok választott el attól, miképpenis mondjak egy imát, amint végre szabad levegőhöz jutottam. 
A sok paraszt azonnal nyomul fel, ugyanis luxus várni míg mindenki leszáll. 
Miután kiszitkozódtam magam, indulhattam a sulihoz, amit annyira imádok… Végtéreis minden gyerek álma, hajnalban kelni, szakadó esőben futni, nyomorogni, fél téglákkal telerakott táskával sétálni, ezután végig ülni 8 órát egy teremben, olyan emberekkel, akiket alig lehet tűrni, de közben hallgassa, mit mondanak a tanárok, sőt, tartsa is észben, mivel számon fogják kérni, ugyanis az agyunkat egy kibaszott lexikonnak képzelik! Ám ha véletlenül elfelejtesz készülni, ebből kifolyólag gőzöd sincs az anyagot illetően, egy szép nagy karóval az ellenőrződben jelzik tudatlanságod, melytől otthon anyád legszívesebben szétverné a fejed. Mivelhogy manapság, ha nincs ötösökkel teleírva egy papír, ami azt jelenti állítólag, hogy hű, de okos vagy, akkor nem tudsz mit kezdeni az életben, a végén pedig egy híd alatt, talán egy utcán, esetleg sikátorban végzed, csövesként.
Ezzel a jókedvvel, továbbá energiától túltengve értem az átkozott gimnáziumba, ballagtam a második emeletre és vágódtam le a folyosón a falhoz. Nyakamba húztam a fülesem, amit meg is bántam, ugyanis azonnal jelentkezett “kedves barátom”, a fejfájás. 
Miért nem tudnak csendben lenni?
Hali! - szólalt meg ekkor a jól ismert hang, a fejemben. Nem lenni őrült!
Reggelt! - válaszoltam gondolatban. 
Mesélte anyu, hogy ma reggel megint elaludtál. A szokásosnál jobban. Egyszer még lekésed a buszt. - röhögött. 
No problem! Van utána másik! Mit számít az a fél óra késés!
Végülis... Mivel kezdesz?
Magyar, Ráccal…
Részvétem. Nekem uccsó órám tartja ő… Készültél?
Valamennyire. Furcsállnám, ha mást választana! - nevettem fel szárazon. - Franc! Jó ez a telepátia dolog, de asszem az emberek azt hiszik kattyos vagyok, amikor magamban vigyorgok.
Először mi is azt hittük magunkról. Aztán kiderült, a családban többen is képesek erre. Elég praktikus. Kevesebb a telefonszámla! Kivéve anyunál... Szegény állandóan frászt kap, akárhányszor telepatikusan szólok neki.
Válaszolni luxus, inkább felhív! Aztán lehord, hogy ne használjuk a...
Megint be van dugva a füled, ugye? 
Miért?
Csengettek, te nagyokos.
Felnéztem, ezzel megpillantottam amint a magyar tanárunk befordul a folyosón. 
Argh! Bal hüvelykem bizsereg, Vili bácsi közeleg!
Jó szenvedést! Otthon talizunk! – kuncogott. 
Kössz az együttérzést Sabrina! Igazán kedves tőled!
- Jó reggelt! – jelent meg Vili bá, mire az osztály, hangos nyögések keretében feltápászkodott a földről, s az ajtó előtt várt, míg azt imádott tanárunk lassan, ámbár biztosan kinyitotta. 
Bevonszoltuk magunkat levetődve a jól megszokott, szinte sajátunknak tekintett helyünkre. Miközben előpakoltuk a cuccunkat, ő tipikus csigatempójában a tanári asztalhoz sétált, utána székébe helyezkedve, írni kezdte a hiányzók nevét. 
Ez a fószer az 52 éves egyedülálló Rác Vilmos, az ellenállhatatlan magyar tanárunk, akit lassan 2 éve folyamatosan “boldogítunk”. Emellett nőtlen, félig kopasz fején pedig, a szürke árnyalataiban, haja egyenlő egy madárfészekkel, a szerelése pedig… 1 szó: Katasztrofális! Próbál fiatalosan öltözködni, azzal, hogy” rocker” ruhákat vesz fel, ha lehet annak nevezni… Nagyon menő mit ne mondjak…Fekete bőrdzsekit, terep nadrágot, valami őskori bandának a nevével ellátott pólót, plusz egy fekete lakkcipőt vett fel… bár a lényeg, ma nem képzeli magát mikulásnak. Előfordult párszor olyan, mikor full pirosban jött suliba… Mondanom sem kell, rohadt kevés választott el attól, miképpenis ne röhögjek fel az óra közepén.
Miután biztosra ment, mindenkit felírt, aki nem volt jelen, fentebb tolva szemüvegét orrára, végigpásztázott osztályunkon.
- Nézzük, készült-e a mai órára... 
Általában vagyok olyan szerencsés, hogy engem szólít, persze ezzel bővítve az amúgy se kevés karómat. 
Körbe nézve látom, amint a picsák a telefonjukat nyomkodják, esetleg vihognak az úgy mond” vicceiken”, éppenséggel, idegesen húzzák összébb magukat a padjukban, kerülve a tanárral való szemkontaktust, többé - kevésbé sikeresen.
Ekkor köszörüli a torkát tanci, majd egy bólintással jelzi, meghozta az” ítéletet”. 
Oh banyek...
- Vivian remélem készült! - fordítja felém tekintetét.
Na, nem megmondtam?! Szerintem az életcélja szerény személyem kínzása!
Kimászok egy sóhaj kíséretében a padból, elindulva felé. 
Törne össze alattad a szék!
Ebben a pillanatban hatalmas reccsenés szakítja félbe a csendet, melyre mindenki felfigyel. Másodpercek múlva pedig volt Vilmos, nincs Vilmos. 
Mi a szar?!
- Pfff! – fogom be a számat, mielőtt felröhögnék. 
Atya ég! Nem hiszem el!
Pont ezt a pillanatot választotta késős, fiú osztálytársunk is, aki ismételten 5 perccel csengetés után érkezett. 
- Vilmos beesett az asztal alá! – röhögött Peti az ajtóban.
Hülyegyerek! 
- Tanár úr, jól van? – kérdeztem közelebb érve. 
Azt a kurva! Ez aztán a látvány! 
A szék lábai kitörtek, azonfelül az ülőrésze átlyukadt, sőt, a tanár úr hátsójára is szorult, ami nem mellesleg az égnek meredt. A tancibácsi eközben a padlót nyalta pocakjának köszönhetően.
Székhúzódást követően osztálytársam jelent meg mellettem, telefonnal a kezében. Lefényképezte, majd ő is röhögni kezdett a többiekkel, a készüléket lóbálva a levegőben. 
Ekkora gyökeret!
- Tünés az igazgatóhoz! Most! – ordított Vili bá, lassan feltápászkodva. 
Az előbbi gyökér kispirintelt az osztályból, mire a sértett az osztály felé fordult vöröslő arccal. Arrébb húztam neki egy „strapabíróbb” széket, hogy leüljön, előtte azonban, lehúzta a párnázott ülőalkalmatosság darabot a hátsó feléről.
- Vivian menjen a helyére! Erika jöjjön ki. – szólította fel az egyik cicababát, mire az a seggét rázva sétált hozzá, én pedig nyugodtan helyet foglaltam a padomban.
Mázli! Kellett nektek a hülyeség...
- Kezdheti. – fordítja a nagyságos kisasszony felé figyelmét, mire az nagyot nyelve, megszólal, ezzel kezdődik a tárgyalás.
A vádlott Erdősi Erika, 16 éves plázacica. Platina szőke haja, égeti a retinámat, ami az ő barna szemének láthatólag nem árt. Bár az a kiló festék, amit, állandóan magára ken, biztos védi őt. Mint mindig, fekete miniszoknya és rózsaszín haspóló volt rajta, persze a 10 centis magassarkút most sem hagyta otthon…
Azonban, sose ítéljünk könyvet a borítója alapján. A felelete hibátlan, ez pedig még jobban bosszantja tancibát. Elvégre büntetésnek szánta azt. 
Ebből az okból kifolyólag, valamint, mert nem lenne Rác Vilmos a kedvessége nélkül, váratlanul közbe szúr egy ártatlan kérdést…
- Ki volt a főisten az Olümposz vezetője? – a kezem szinte másodpercek töredéke alatt emelkedett a levegőbe, mindenkit meglepve. – Erika?
- Előző órán...
- A kérdésre válaszoljon! - megjegyezném, csak említve lett múlt irodalmon...
- Nem tudom, tanár úr. – nyögte, a haját tekergetve. 
- Hogy lehet ilyen idióta, hogy még ezt sem tudja? Tanulni luxus lenne? Ebben az osztályban csak hasztalan, lusta kölykök vannak, akiknek otthon kinyalják a seggüket? Van egyáltalán valaki, aki komolyan veszi az iskolát?! – dühöngött tovább, ami nem ritka nála. Főleg most, amikor okot kapott, hogy leszidhassa, hezitálás nélkül, örömmel teszi. - Vivian! – vette észre végre, felnyújtott kezem.
- Zeusz, uram. – válaszoltam magabiztosan, mire kint dörgött egyet az ég. 
Jó lesz így hazamenni… Örülök, ha nem csap belém egy villám…
- Csodálkozom, hogy tud valamit… 
Kössz a dicséretet, igazán kedves... 
- Ami magát illeti Erika – fordult vissza a megszólított felé, tekintetében és hangjában is megtalálható gúnnyal. – Elégtelen. Üljön le.
- De tanárúr!
- Nem hallotta? Legközelebb jobban meggondolja, mielőtt a tanárával tiszteletlenül viselkedik, a házirend megszegése mellett.
Ezzel megpördült ribike visszacapflatva a barátnőjéhez, akivel ezután kicsöngetésig bámultak, ha éppen nem Rácot szidták. 
Fejben visszaszámoltam, várva mikor lesz már vége, ugyanis ismételten, az égvilágon semmit nem tudtam csinálni.
Lelkileg már haldokoltam, mikor csörgés jelezte, szabadulásunkat. Vili bá összeszedte a cuccait, majd csiga tempóban elhagyta a termet. 
Épp kilépett az ajtón, a fiúk máris körém gyűltek.
Nem értem, miért ültetett minket külön Rácz…Hiszen mi olyan jól viselkedünk
Közben elkezdtem összerámolni a cuccaimat, hogy költözhessünk oda, ahol a következő óra lesz tartva.
Szeretem ezt a rohangálást egyik helyről a másikra… Főleg amikor az órarendem gyötrelmesen van megcsinálva! A mai nap a kedvencem… 
A hét utolsó napja, mégis 3-ig rohadok itt, így valamikor délután 4-re sikerül hazaérnem, hála a 30 perc buszozásnak. Sőt! Ez még nem elég, a termek is irtó messze vannak egymástól! Egy kibaszott yoyo-nak érzem magam péntekenként!
A második emeleten kezdünk magyarral, ennek lett vége. Mostani utunk a földszintre vezet, ott pedig a folyosó végén a bal oldali ajtó. Utána vánszoroghatunk a harmadikra, majd a „pincébe”, ismételten a másodikra, végül, földszint. 
Ha már rohangáltatnak minket, legalább egy nyomorék liftet kapnánk, de neem! Lépcsőzzél hülyegyerek!
Belépve az ajtón, megcéloztam a sarokban lévő padot, ahonnan nagyon jól tudok kifelé bámulni az ablakon.
Képzeld! Mást feleltetett!
Mi lenne, ha nem csak úgy bevágódnál a fejembe, hanem valami halk figyelmeztetést küldenél előtte? – duzzogott Sabrina.
Bocsi, mindig elfelejtem.
Vettem észre!
Nyugi! – nevettem, erre egy újabb morgást kaptam.
Szóval, mi olyan sürgős?
Órán, nem én kaptam 1-est!
Miért? 
- VIVIAN! Hallasz? – rángatott vissza a valóságba osztálytársam, miközben a kezét arcom előtt lengette.
- Bocsi, miről is volt szó? – vettem elő legszebb mosolyomat, mire a srácok csak a fejüket rázták.
- Éppen a magyaron történtekről beszélgettünk. – magyarázta barna hajú haverom, csokoládé íriszeiben csillogó huncutsággal.
 Ő a szinte mindig késős Peti.Fehér izompólót, mely kiemeli bicepszeit, továbbá egy kopott farmert vett fel piros-fehér sportcipővel.
- Nemsemmi, mekkorát esett Rác! – hahotázott mellette Atesz, aki félig felnyírt szőke frizurájával és égkék szemeivel csak úgy hódította a lányokat. 
Igazi nőcsábász külsőjét a fekete bőrszereléssel, mely alatt ott feszültek izmai, valamint converse csukával turbózta.
- Bár még inkább meglepőbb, hogy te tudtál valamit! – röhögött csapatunk harmadik, egyben utolsó tagja is. 
Dús rézvörös hajához s smaragdzöld íriszeihez passzolt a lazán kigombolt kockás ing, világos farmer, plusz a szürke tornacipő. Arca szeplőkkel hintett, akárcsak nekem, ami fokozta az amúgy imádnivaló srácot. 
Ez lenne az én kis baráti társaságom. A sportoló viccmester, a motoros nőcsábász, végezetül pedig, a halál édi zseni. 
3 ennyire különböző ember haverságot kötött, ki gondolná?
- Igazán kössz a bókot, nagyon kedves. Miért érzem azt, csak nekem mondasz ilyen cuki dolgokat? – vontam fel szemöldököm.
- A szarkazmus királynője ismét visszatért, mostani prédája pedig nem más mint, dobpergést! – ütögette ujjaival a levegőt Peti, aminek hatására szinte hallottam a pergődobot. – Vik!! – fütyültek a szöszivel.
- Hülyék! – kezdtem el nevetni, összenézve a vigyorgó vöröskével. 
Azonban ez a felüdülés nem tartott sokáig. Ajtó csapódást, magassarkú kopogása követett, mire mind a hang irányába fordultunk. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, amint tengerkék íriszeim sötétszürkékkel találkoztak.
Jajj, már csak te hiányoztál az életemből!
- Vivian, Vivian, Vivian… - csattogtatta rágóját Amanda, miközben közelebb tipegett, Erikával karöltve. 
Ezek mindig összeöltöznek?! 
A különbség csak Amanda haspólója, ami kék, rózsaszín helyett. Úgy tűnik ebben a generációban már a “Hogyan legyünk klónozott zombik?” a divat.
- Mi lenne, ha nem koptatnád a nevem?
- Mégis, mit képzelsz magadról, ki vagy te? – sziszegte a képembe, közelebb lépve.
- Tájékoztatlak, nem szenvedek skizofréniában, következtetésképpen, pontosan tudom, Váry Viviannak hívnak. Ne indulj ki magadból, senki sem ugyanolyan. – fordultam előre unottan, a szemem sarkából figyelve, miképp vörösödik el.
- Te kis… - emelte pofonra a kezét míg én türelmesen vártam, a bőr bőrrel való érintkezését, ám semmi sem történt. 
Felnézve láttam, amint Vik a csuklójánál megragadta, így megelőzve az eseményeket.
- Szerintem gondolkozz, mielőtt cselekszel. A végén még te leszel az, aki megsérül. – meredt rá vérfagyasztó komolysággal a hangjában a fiú, amin én, sőt, szerintem mindenki más is csak pislogott.
- Hm! – kapta ki kezét Vik szorításából a barna hajú, barna szemű lány, majd visszatipegett a padjához.
- Minden oké? Másfél éve ismerlek, de még egyszer sem fordult elő, hogy egy emberhez, főleg egy lányhoz, ilyen hangnemben szóltál volna. – tettem kezem homlokára, amit egy félmosollyal reagált le.
Már ha ezt a parazitát lehet lánynak nevezni…
- Szimplán, nem tűröm, ha egy kis csitri a barátaimat cseszteti. 
Azt a rohadt! Még sosem hallottam az idióta és hülye szavaknál csúnyábbat kiejteni a száján.
- Szerintem készülhetünk a világvégére srácok! Vik káromkodott! – kaptam a kezem ajkaim elé, tettetett rémülettel. Erre mind röhögésben törtünk ki.
- Most már emlékszem, miért bírunk téged! – borzolta össze hajamat Atesz.
- Nem vagyok gyerek! – vágtam durcás pofit, miközben próbáltam ujjaimmal kifésülni az imént keletkezett csomókat.
- Bevallom, ilyenkor még aranyos is! – nyerített mókamester, felfújt pofazacskóimat nyomkodva.
- Szemetek! Idősebb vagyok! Tiszteletet követelek! – pattantam fel a padból, a fiúkra meredve. 
Mit kaptam? Véletlenül sem azt, amit szerettem volna. 
Hasukat fogva kezdtek el nevetni. 
– Kapjátok be, jó?! – vetettem le magam a helyemre, karomat mellkasomon összefonva.
Ezt jól megkaptad!
Köszönet, amiért ilyen megértő kistesóval áldott a sors! Várjunk! Már megint hallgatóztál!
Nem volt nehéz, teljesen másra figyeltél, ráadásul a kapcsolatot is elfelejtetted bontani. 
Menj a Tartaroszba, Sabrina!
Elég nehezen fog menni, feltéve azt, szerinted az a fejemben található, ahol éppen te tartózkodsz nem mellesleg.
Na most már tényleg hagyj békén! – ezzel szétkapcsoltam.
- Remélem jól kiszórakoztátok rajtam magatokat, mert becsengettek. – vetettem lenéző pillantást a könnyüket törölgető bagázsra.
- Igenis főnök! – kezdtek ismét nevetésbe, miközben beültek padjukba. 
Rohadékok!
Ülésrendünk, majdnem az összes teremben, ugyanúgy festett. Az utolsó sorban, Peti a jobbomon, Atesz a balomon, Vik pedig előttem csüccsent le. Mondhatni közrefogtak, mint egyedüli lányt a bandában. 
Ekkor belépett a tanárnő, a jól ismert színkavalkád öltözékében. Világos háromnegyedes farmer, zöld topánka, ezen felül, fehér-piros virágos póló. Vállig érő szögegyenes, vörös haját kiengedve hagyta, amiből víz csöpögött, bőrig áztatva vele farmerdzsekijét. Kezében könyvei, valamint a tolltartója pihent, amiket a tanári asztalra helyezett, amint helyet foglalt.
- Good morning everyone! – csicseregte, ezzel én elfeküdtem a padomon.
A kelleténél jobban beszélem a nyelvet, így ezek a 45 percek kínszenvedésnek számítanak. A jó az egészben, a tudat, miképpenis, Peti, a sok kockulással töltött idejének köszönhetően, szintén halálra unja magát. 
Általában a könyvemet firkálja, kivéve amikor agyzsibbasztó viccekkel fáraszt. Persze, a tanár ebből kifolyólag szét akar minket ültetni, minden egyes alkalommal. Olyankor szépen nézünk rá, ő pedig békén hagy minket. 
Vik előszedte a stréber énjét és tudása ellenére szorgalmasan jegyzetelt. Atesz meg… Adta magát. A csajoknak udvarolt, akik még nem tartoztak a klónozott ribancok közé, vagy, a telefonján flörtölt. 
- Pszt! Vivian! – bökdösött mókamester a tollával, mire felé fordítottam a falapnak nyomott arcom.
- Mi van? – sóhajtottam előre, tudva mi következik.
- Miért halt meg szegényen Petőfi?
- ….
- Mert sokat költött.
- Ne nyírj ki… - fordultam volna el, ám ismét pisszegett. – Még egyszer megböksz azzal a redvás tollal, kiváglak… - sziszegtem, melyre szája elégedett mosolyra húzódott.
- Na, azt tudod e, miért nem lehetett Fila táskája?
- Akkoriban még nem létezett? – találgattam, de a szélesebbre húzódó vigyora elárulta, mellé lőttem.
- Mert csak 12 pontja volt.
- Ajj, kinyírod azt a kevés agysejtemet is, ami maradt. A legtöbbet már elpusztítottad a másfél év alatt. – csaptam a homlokomra. 
Persze a csapat többi tagja is hallotta értelmes beszélgetésünket, így most próbáltak nem megfulladni a visszatartott röhögéstől.
Azt hiszem, most már értem Rácz miért nem engedi, hogy mi egy helyen tartózkodjunk!